(2016. április 20. szerda)

Szerda? „Élet a fotelen túl” 🙂 . Vasárnap reggel meglátogattam Balaton Zoltánt és 4 fős családját, akik az északi vitorlázás szerelmesei. Rengeteg kérdéssel bombáztam meg őket, ők pedig egy isteni reggelivel engem. Orsi, innen is köszönöm az isteni szalonnás, tükörtojásos reggelit. 🙂 Nem is húzom tovább a szót, görgessetek lejjebb és olvassátok el élményeiket a vitorlázással kapcsolatban Izlandtól egészen az Északnyugati átjáróig.

 Amikor megfogalmazódott bennetek az út gondolata, mennyi idő telt el, míg cél nem lett és azt követően mennyivel később kezdtetek neki a felkészülésnek és szervezésnek?

Ha a cél az elindulás, azt elég hosszú ideig tervezgettük. Évekkel azelőtt kitaláltuk, hogy építünk egy hajót. Először azt gondoltuk, hogy majd csak a héjat vesszük meg, és magunk beépítjük, később pedig már azon gondolkoztunk, hogy milyen hajót vegyünk. Volt már egy hajónk korábban is illetve hát van most is, az Adrián, egy kis 26 lábas hajó. A döntő lépés az volt, amikor azt eladtuk (szerencsére azt később vissza is kaptuk) és vettünk egy másikat helyette, lent Dél-Angliában. Ősszel kezdtem el keresgélni az interneten, decemberben elmentünk kettesben megnézni Csengével, a lányommal, február 13-án megvásároltuk, júliusban pedig már útnak is indultunk.

Mennyi ideig voltatok úton?

Elsőre 4,5 hónapot vitorláztunk. Ez 2012-ben volt. Ekkor mentünk át Angliából Izlandra, majd ott meg is kerültük Izlandot. A második évben, 3 hónapot mentünk és onnantól mindig tartottuk ezt a 3 hónapos utat, hiszen utána már annyira északon voltunk, hogy ott már csak 3 hónap az, ami hajózható időszak.

Merre jártatok?

 Az első évben, Dél-Angliából felmentünk egészen Izlandig, Írországon és a Feröer-szigeteken keresztül. Amikor valahova odaérünk, mindig kidaruztatjuk a hajót, ott hagyjuk télire és majd visszamegyünk a következő nyári szezonban. Ezt követő évben, apa átvitte a hajót egy barátjával Izlandról Grönlandig és mi a családdal már oda repültünk. Onnan felmentünk északra, aztán lejjebb jöttünk, majd télire megint otthagytuk a hajót. Az utána levő évben felmentünk Grönlandon, átmentünk Kanadába majd visszamentünk ismét Grönlandra, így téve egy jó nagy kört szigorúan az északi sarkkör felett. Ez az év volt az amikor elkezdett megfogalmazódni bennünk, hogy mi lenne ha átmennénk az Északnyugati átjárón, de akkor úgy éreztük erre még nem vagyunk felkészülve sem felszerelésileg, sem lelkileg. Télen ismét előkerült a téma, és apa felajánlotta, hogy mit szólnánk, ha jövőre ezt megtennénk mégis. Mi pedig igent mondtuk. Ettől apa is egy kicsit megijedt, mert nem számított arra, hogy beleegyezünk. Édesanyám mindig azt mondja, hogy azt hitte lesz egy alibije apának, hogy miért nem vágunk bele, mert majd mi lányok ellenállunk és ezért nem mehetünk át az átjárón, de úgy néz ki mi megvicceltük és azt mondtuk, hogy hát menjünk. Ezután pedig teljes erőbedobással neki vágtunk és hát sikerült. 🙂 Úgy indultunk neki, hogy megpróbáljuk, de ha esetleg nem sikerül, akkor se esünk kétségbe. Északon az időjárás az úr, a kis hajós pedig nagyon kicsike pont a térképen. Fejet kell hajtani a jéghelyzet és a körülmények előtt. Szerencsésen alakultak a dolgok, így át tudtunk kelni. Nekünk sosincs egy előre eltervezett útvonalunk, vagy ha van is, nem ragaszkodunk hozzá. Szokták kérdezni az ismerőseink, hogy mikor érünk haza. Itt nem az a legfőbb kérdés. Hanem az, hogy melyik országból fogunk egyáltalán visszajönni? Nekünk nincsen menetrendünk. 🙂 Erre az évre sincs előre megírt szabály. Azt, hogy mikor tudunk tovább indulni, azt majd a jéghelyzet fogja megmondani, azt, hogy hova megyünk azt pedig a vízumlehetőségek. Kapunk-e oda vízumot, ahová szeretnénk menni vagy sem.

Mért pont ezekre a helyekre mentetek el?

Apa mindig is szeretett volna olyan helyre menni, ahol vannak vulkánok. Ezért indultunk el északra. Na meg azért, mert a hajónk Dél-Angliában volt. Úgy gondoltuk, ha onnan elindulunk délre sose fogunk már északra felmenni, viszont észak is olyan gyönyörű, hogy nem akartuk kihagyni. Ezért elterveztük, hogy csak egy kicsit körbenézünk és Izland után egyből visszatérünk Európába, Svédország és Hollandia fele. De miután megláttuk Izlandot, kíváncsiak lettünk, hogy a többi északi rész is ilyen szép e, így ott ragadtunk.

Milyen plusz módosításokat kellett végrehajtanotok a hajón, hogy ilyen utakat is kibírjon?

Maga a vitorlásunk egy jó építésű, fémtestű hajó, amivel egyszer már körbekerülték a Földet, és nem utolsó sorban járt már Grönlandon előttünk is. Elég jó ajánlólevél nem de? Nem változtatások, hanem inkább fejlesztéseket kellett véghezvinnünk. Egy normál VHF rádió helyett tettünk bele egy DSC-set. Vettünk egy könnyű szeles vitorlát ezen kívül, és próbálunk egy normális időjárás jelentő berendezést szerezni, ami valljuk be, még nem sikerült. Persze próbáltuk kényelmi szempontból is fejlesztgetni egy kicsit, így vettünk egy olyan asztalt, amit le tudunk engedni a szalonba és ott ágyként funkcionálhat, és persze jól belaktuk. Az se egy utolsó szempont.

Hogyan készültetek rá, testileg, lelkileg?

Erre testileg szerintem nem kell nagyon készülni. Mármint megvan hozzá alapból a fizikumunk, ami kellhet hozzá, meg hát ugye ez nem verseny, hanem túravitorlázás. Lelkileg viszont jobban kell rá készülni. Az mindig egy sokk, amikor visszaérünk. Újra emberek. Viszont az se jobb amikor, megint kimegyünk 9-10 hónap után, és csak mi négyen, meg a hajó. Anyukám szerint neki egy kicsit jobban kéne fizikailag is készülni a túrákra, de mi nagyon jól karban vagyunk tartva. A lelki felkészülésre pedig kevés idő marad. Annyi mindent kell szervezni, tervezni főleg az utazás előtti utolsó hónapban, és csak reménykedni tudsz abban, hogy az indulás napjáig mindennel elkészülsz. Szóval nincs nagyon arra idő, hogy leülj és meditálj. Visznek az események és a feladatok. Inkább tevékenyebb ez az időszak, mint sem elmélyülős. Nálunk legalábbis.

Amikor megfogalmazódott bennetek az út gondolata, mit szóltak az ismerősök barátok? Mit szóltak az indulás előtti napokban? 

 Csenge: Hát ezek a Balatonok már megint nem normálisak.

 Orsi: Itthonról nem tudják elképzelni, hogy ez mivel jár. Ők csak annyit látnak, hogy már megint valami őrültségre készülünk. Amióta az első utunkról visszajöttünk és mutogattunk neki képeket, talán jobban értik, hogy miket csináltunk végig.

 Csenge: Igazából, aki nem hajózott ott fent, az nem nagyon tudja átérezni, átélni. De az se, aki hajózott már életében, csak máshol. Csak annyit tudnak, hogy valahol északon őrültséget csinálunk. Ők nagyjából ennyit élnek meg ebből az egészből.

Milyen nehézségek jöttek az út során?

Eltört a kormányunk, összeütköztünk egy jégheggyel, elgörbítettük a vaskorlátunkat, behorpasztottuk a hajó elejét. Az utolsó kettő a jéghegy miatt volt. Nem működött rendesen az akkumulátorunk. Izlandon nem akart elindulni a motorunk, akkor be kellett vontatni bennünket. A hajón mindig van mit csinálni. Az első évben a vécé nem működött rendesen és hetente kellett szerelni. A hajózás az egy kreatív hobbi, kreatívnak kell lenni. Rengeteg nehézség jött, amit mindig az éppen rendelkezésre álló eszközökkel kell megoldani. Hiszen honnan szerezzünk pótalkatrészt? Nem lehet felhívni egy szerelőt sem, hogy: „Itt vagyunk a tenger közepén, tudnál jönni? Elromlott a vécé.” Nem. Saját magunknak kell mindent megoldanunk.

 Nehezebb vagy könnyebb volt, mint amire számítottatok?

 Orsi: Azért is-is. Volt olyan része, amit nem tudtunk felmérni előre, hogy mennyi nehézséget fog okozni és volt olyan rész, amiről azt hittük nehezebb lesz. Kristóf a fiúnk például örökmozgó és nem érti senki, hogy bírunk vele a hajón. Ami egyébként nem könnyű, de nem annyira drámai, mint ahogyan itthonról gondolják. Jól kezelve megoldható feladat. Illetve rengeteg karbantartási feladat van a hajón. Ezt én például rosszul mértem fel, nem hittem volna, hogy ennyi minden elromolhat.

 Mi volt az első mélypont?

Amikor először nem működött a vécé. Van az, amikor semmi sem működik… Mélypontnak mondhatnánk a jéghegyet is, meg a kormány eltörését is, csak szerintem már sokkal jobban tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. Most már nem riadunk meg olyan könnyen, mint az elején. Inkább döccenőnek nevezném ezeket, amik voltak nálunk, nem is mélypontnak. A kedvünk sose ment el a vitorlázástól. Egyszerűen csak feladatok voltak, amiket meg kellett oldanunk.

 Mi volt a legjobb illetve a legrosszabb esemény, élmény?

 Orsi: Mindenki mondhat egyet! Nekem a legnehezebb az utolsó év utolsó 3 nap vitorlázása volt. Az valósan nehéz feladat volt számomra. Hogy mi volt a legjobb? Sok jó volt, minden évben. Izlandon a Kék Lagúna az nagyon tetszett, meg a jegesmedvék.

Csenge: Az északi fény hatalmas élmény. Nekem a tavalyi bálna les is nagyon tetszett. Észak Izlandon van egy hely, ahová kijárnak a bálnák, és mindig én vagyok az aki felmászik az árbocra, és én láttam úgy bálnát, föntről 15-17 méter magasból, hogy a hajónk mellett kibukik. Az zseniálisan nézett ki. Csak a horizont volt. Talán ezért is szeretem ennyire az átkeléseket. Nagyon szeretem azt, amikor csak a horizontot látom. Nagy álmom volt még, hogy kiálljak egy jégtáblára. És kiálltam.

Zoli: Azt hittem az, hogy megküzdj egy jegesmedvével.

Csenge: A legrosszabb talán a tavalyi vihar volt. 27 órán keresztül tartott, több mint 100 km/h-s szél volt végig. Az nehéz volt. De nem féltem, mert ott volt apa. Ő nekem a biztonságot jelenti. Ha őt látom, nem lehet baj, mert tudja, mit csinál.

Zoli: Az egyik legjobb szerintem is a sarki fény volt. Az olyan mesebeli. A másik, ami az egyik legjobb és a legrosszabb is volt egyben, az a vihar. Nagyon furcsa, hogy lehet egyszerre legjobb és legrosszabb is. Rendkívül nehéz volt túlélni, viszont túléltük és az adott egy olyan belső tartást utána, hogy ha ezt is túléltük, akkor azért már minden jöhet. Ilyenkor az ember lelkileg megerősödik, egy ilyen nehézség alatt. Előtte gyönyörű idő, utána kék tenger, kék ég, napsütés. És a kettő között 27 órányi olyan időjárás, amikor felöltözve, viharruhában, ugrásra készen állsz a lépcsőkijáraton, hogy ha sodródunk, akkor azonnal lehessen cselekedni és azonnal lehessen közbeavatkozni. Mert nem tart a horgony.

Volt-e olyan, amikor a nem számolt jég miatt módosítani kellett az előre eltervezett utatokon?

Minden nap. Amikor jég volt. És minden nap volt jég. Felküldtük Csengét 5 órára az árbocra, hogy nézze, merre van a jégből a kiút. És a sodródás sem könnyíti meg a dolgot. Állandóan viszi a jeget.

 Milyen érzés volt, amikor átmentetek az északnyugati átjárón?

Hát az egy elég hosszú érzés volt. Kanada partjainál kezdődik az átjáró. Onnan hajóztunk több mint egy hetet, az első ember lakta településig, ahol laktak kábé 235-en. Ott ért bennünket egy sokk, mert nagyon rossz volt a jéghelyzet, ami folyamatos napi stresszt okozott. Maga az átkelés tartott egy hónapig. Nagyon jó érzés volt, de ez nem ilyen pillanatnyi érzés. Mivel elég hosszú utat tettünk meg, olyan volt mint egy színdarab, ahol állandóan különböző élmények érnek. Nincs egy ilyen eufórikus vége, például amikor kikötöttünk, mert mindig látod, hogy még milyen feladatok vannak. Hogyan lesz kidaruzva, hogyan kerül el odáig. Ha már ezek is megtörténtek, parton van a hajó, még akkor sincsen eufórikus, felszabadító érzés, mert haza kell valahogy jutni, közbe aggódsz a hajóért is. Tulajdonképpen akkor kezdesz el rájönni mit csináltál, amikor hazaérsz. Utána kell még két hét regenerálódás, és majd utána fogom igazán felfogni, hogy mi is történt velünk.

Megtennétek még egyszer?

Visszafelé? 😀 Labradorra és Új-Fundlandra jó lenne visszamenni. De most még nem, inkább most a másik oldalt szeretnék megnézni. Aztán lehet, hogy utána visszamegyünk. De szerintem simán megcsinálnánk még egyszer.

Kötődtek-e új barátságok az út során?

Rengeteg. Találkoztunk egy nagyon kedves emberrel, sajnos neki elsüllyedt a hajója. Fent északon nagyon kevés ember vitorlázik, pont ezért, hogy ha találkozol valakivel, akkor egyből barátként tekintenek rád. Ez egy olyan kicsi „család”, hogy tényleg mindenki mindenkivel nagyon kedves és segítenek is egymásnak. Északon az emberek sokkal segítőkészebbek, barátságosabbak. Valószínű azért, mert kevesen laknak és, hogy ha megy valaki, az vendég és nem turista.  Mi is segítettünk másoknak, nekünk is volt már, hogy segítettek. Abszolút kötődnek barátságok és szoktunk is velük e-mailezni. Nyílván van, aki lemorzsolódik, de azért igyekszünk tartani ezeket a kapcsolatokat. Olyan csodálatos érzés, hogy emberek, akikkel csak egy-egy ilyen helyzetben találkoztunk, baráttá váltak, és ismerjük a mindennapos életüket.

 Elmélyültetek önmagatokban?

 Zoli: Szerettünk volna, de nem volt rá időnk. Bármennyire is furcsa, ezek a hajózások folyamatos elfoglaltságot jelentenek. Annyiban mégis más, mint az itthonlét, hogy a hajózások alkalmával tudok könyveket olvasni. De ezzel együtt ez egy folyamatos elfoglaltság. Az ember vagy vezeti a hajót, vagy navigál, vagy tervezi mi a következő lépés, vagy javít valamit. Ha megérkezik valahova, horgászik, halat süt, horgonyt rak. Ez nem annyi, mint a déli tengereken, ahol szépen süt a nap és ringatózol a vízen vagy kifekszel napozni. Itt folyamatos elfoglaltság van. Én is szívesen elmélyülnék magamba, de valahogy nem jut rá idő.

Megerősödött a családi kötelék? Ajánlanátok-e más családnak is ezt a „terápiát”?

 Csenge: Ez nagyon családfüggő. Sok függ attól, hogy mennyire képesek a komfortzónából kilépni a család tagjai. A mi családunkkal kifejezetten jót tett. Apukámmal mindketten elég határozott személyiségek vagyunk. Fejjel előre megyünk, arra amerre mi akarunk és, ha az egy kicsit is ütközik, akkor „zavargások” történnek. Szóval nekünk ez már alapból egy necces dolog volt, hogy hogyan fogjuk ennyi ideig bírni egymás mellett, összezárva. Én is megéltem egy kamaszkort közbe, nem lehetett könnyű. Voltak is összezördülések. De meg tanultuk ezt kezelni. Jobban tudunk egymással kommunikálni. Sokkal jobban összerázódott a család. Olyan, mint egy csapatépítő tréning csak kicsit durvábban.

Ha még többet szeretnénk megtudni egy elszánt család történetéről a balatonok.hu oldalon megtehetjük és rengeteg szép fényképet láthatunk 🙂